2015. október 25., vasárnap

Régi cikkek kék öltözetben

   Mostani bejegyzésemben 1-2 régi cikkemet elevenítem fel, még tavaly írtam őket a jelenlegi legnagyobb hazai horgászportál részére.


A hét úgy alakult, hogy amikor ráértem volna, a Duna horgászhatatlanná vált, vagy a Balatont engedték meg, vagy a Siótkotorták, de mindenesetre tonnaszám jött a hínár és egyéb növénymaradványok, nagyjából 1-2 perc után tőből görbült a bedobott nyél. Nem is igen erőltettem.



Pénteken más okokból az utam egy kis patak mellett vitt el, ahol a sárfolyamban 15 perc horgászattal töltött idő alatt egy jó tenyeres sügért sikerült fognom.



Szombaton nagypapámmal mentem ki kicsit a helyi holtágra bodorkázni, sikerült 15-20 combosat fogni, de nem fotózgattam. Mellette UL cuccal egy vörösszárnyút és egy kis balint sikerült becsapni kis wobblerrel. A jelen időről most ennyit, kalandozzunk a múltba. :) Van benne kenyérúsztatás, UL pergetés, háziwobblerekkel is, cserkelés, feederezés... igyekeztem színes lenni. Csak aztán nagyon kék akart lenni az a szín, és kaptam is egy kicsit egy bizonyos fog fehérjéből, így ezt a projektet feladtam.

Íme a cikkeim. :)


http://www.haldorado.hu/articles.php?articleid=4324

http://www.haldorado.hu/articles.php?articleid=4395

http://www.haldorado.hu/articles.php?articleid=4473


2015.10.25                                 Írta: Schmidt Bence

2015. október 18., vasárnap

Séta közben


    A héten a rossz idő és munka miatt egyáltalán nem tudtam horgászatra időt szakítani. Kedves barátnőm beleegyezése nyomán azonban úgy alakult, hogy sétáltunk egyet a Duna-parton, s vittem magammal egy botot is, hogy közben 20-30 percet dobáljak majd, csillapítva vele elvonási tüneteim...


   Kedvenc helyemre mentünk. Nem sok reményt fűztem hozzá, egyrészt kicsit magasabb víznél jó, másrészt az idő szűkössége miatt. Vittem UL-szerkót, de kivételesen annyira nem ahhoz volt kedvem, így beraktam az előző héten a Mosoni Horgásztól kapott kézzel készített úszót, s némi csontit is.
   Késő délután értünk oda, a lassan már alábukó Nap által rózsaszínre festett vaskos, fodros felhők alá. Az eső csak 1-2 órával azelőtt állt el, így a gomolygó pára még festőibbé tette a hangulatot. Kedvesem elő is vette olcsó fotómasinám, s kattintgatott bőszen. Nagyrészt persze én voltam az alany. Hangulatos képek születtek az idő, a fotós, s a hely adottságai jóvoltából, hisz egy rendkívül sekély szakasz ez, ahol mindenképp csak gázolva lehet horgászni.
   Ez az egész egy sajátos geológia képződmény, mely egy olyan bazalt fajtából áll, mely az egész Földön egyedülálló, és sehol máshol nincs jelen, s egy olyan löszképződményből, mely szintén ritkaságszámba megy. Ennek összessége nagyjából olyan, mintha a Holdon járna az ember. További különlegessg, hogy a parton álló "hegy" mozog, süllyed, s azzal arányosan emelkedik ez ki, így folyamatosan változik az arculata. Ezenkívül egy rövid szakaszon sóder is fellelhető, amit természetvédő ismerősöm el sem hitt, hisz nagyjából Dunaföldvár alatt már elvileg sehol nincs olyan. Itt mégis. Noha nem tisztán, de van az is.
   Na de vissza a jelenbe. Ennek a zátonynak a felső felén kezdtem, de ott csak felfelé lehet dobálni, ami a lustuló jászoknak már kicsit gyors. UL cuccal kezdtem, s miután nem volt érdeklődő, feltettem az ajándék úszós úsztatós szerkót bő csonticsokorral. Mivel azonban így csak szabadon tudtam magam felé úsztatni a nagy sodrásban, nem voltam vele eredményes, lejjebb mentünk. Pár kép azért készült. :) 



   A következő megállónál már csak úsztattam, de csak egy percet időztünk, vándoroltunk is tovább a "Holdon."



   Aztán végül megérkeztünk a kedvenc helyemhez. Itt a legsekélyebb a pálya. 20-30 métert be lehet menni úgy, hogy gatyáig sem érne a víz. Én csizmaszárig álltam be, s magam alatt úsztatgattam, de ilyen vízállásnál elég röhejesnek hatott ez a 30 centis vízben. Ide ki leginkább áradásban, nyáron szoktak állni. Barátnőm talált egy helyes kis szigetet alattam, melyre állva szemből tudott fotózni. No, már profi fotósom is van, az ajándékúszómat használom, csak valami hal kellene. Legalább egy 15 centis jászt adna a sors...de persze etetés, s idő nélkül...
   Szerencsémre a tekintetem visszakalandozott az úszóra, mely szép komótosan oldalazni kezdett. Bevágtam neki, s legnagyobb meglepetésemre vörösesen felburványlott a víz, s lüktetni kezdett a botom, a karom... Megvan! Jász! Miközben elmagyaráztam fotósomnak, miképpen állítsa be a kamerafunkciót, döbbenten fárasztottam nem is túl apró ellenfelem, egészen meghökkentett ebben a 25-30 centis kis vízben, etetés nélkül. Néha nekem is lehet szerencsém! Egyre közelebb ért, végül boldogan tarkón ragadtam ellenfelem.
   Rég örültem már így halnak. Olyan régen voltam lent, nagyon kellett. A fárasztás második feléről egy videó is készült. Remélem, a nagyon rossz minőség ellenére a hangulatot visszaadja, hogy milyen érzés vízben állva 30 centis vízből szép halat fárasztani. :) Kedvesem kattintott egy gyors képet a halról, majd az ajándék úszóval párosítva kedves ajándékozó horgásztársam részére, majd velem, s a visszaengedést is dokumentálta. Szépséges, bizonyára kiló feletti jászomat elnyelte a kristálytiszta vizű sodrás.








   Továbbhaladva már nem sok időt szántam a próbálkozásra. Két helyen álltunk meg, egy kis szigeten, ahol barátnőmnek volt sikere. Elláttam instrukciókkal, mit tegyen, ha eltűnik az úszó, majd nekiálltam beállítani mini fotóállványom egy közös kép kedvéért, mikor eltűnt a szépen megmunkált parafa, s ő az instrukciókat gyönyörűen követve megfogta első kis balinját. :) Végül persze a közös kép is elkészült.



   Továbbmentünk. Már csak egy helyen dobtam párat, de hideg is volt, a nap is lebukóban volt, hazaindultunk hát, nyomunkban a rózsaszín fellegekkel. Csodás kis este volt.



   Megesett: 2015.10.17.                           Írta: Schmidt Bence                                                      Fotózta és lektorálta: Kiss Viktória

2015. október 12., hétfő

Fél óra az ajándék villantókkal UL-ezve, majd éjjel nagyobb vadra lesve...

   Mostanában csak pénteken érek rá kedvenc időtöltésemre, e héten sem volt másképp. Sokat vacilláltam, hogy a Dunára menjek, avagy kis patakomra... ha ilyen keveset tud eljutni az ember a vízpartra, akkor erősen meg kell gondolni a dolgot. Most legnagyobb folyónk kapott tőlem bizalmat.


   Kedves blogíró barátom, a Mosoni Horgász jóvoltából pénteken egy takaros kis csomag érkezett a nevemre ingyen és bérmentve, ajándék gyanánt. Gyönyörű, kézzel készített úszók, villantók voltak benne, s nem is kevés... Úgy döntöttem hát, ha már feederezni úgyis csak este megyek le, gyors fél órát rászánok az ajándék villantókra, hátha felavatom lesz az egyiket. Mélyponton volt a Duna vízállásilag és kapásügyileg is, a partközelből gyakorlatilag teljesen eltűnt a hal, a falun belül hetek óta nem láttam csuka vagy balinrablást, ami egészen elképesztő. Célom tehát annyi volt, hogy egyáltalán valahogy valamilyen pikkelyes legyen, mindegy mekkora...
   Kedvenc kis sarkantyúmon kezdtem, melyen tavaly, és ennek az évnek a nyarán is rengeteg jászt, domolykót sikerült fognom, kisebb csukákkal, balinokkal tarkítva a zsákmányt. Egyszóval jó UL terep. Csakhogy olyan szinten átlátszó volt a víz, és annyira kicsi, hogy kis túlzással gyakorlatilag addig beláttam a víz alá, ameddig dobni tudtam. Semmi, sem rávágás, sem mozdulás, még küszt sem láttam. Tovább mentem, de a helyzet ugyanez volt. Kisütött a nap. Időre kellett hazamennem, így már csak nagyjából tíz percem maradt a felavatásra. A parton sétálva figyeltem, hol látok több küszt összeverődve. Egy langósabb helyen észrevettem őket, odalopakodtam. Valami apróság hajtott is. Dobtam párat a legkisebb körforgóval, ha már úgy sem a nagyja van előttem, de semmi. Na, gondoltam felteszem a legnagyobb, legnehezebb darabot, ami a nagy sokaságból a kezembe akadt, egy kékes festésűt, hogy egy stégre merészkedve a 3-4 méteres vízoszlop alsóbb rétegeit fésüljem át, hátha valami lapul ott.
   Semmi. Többedik dobásra sem. De ez nem meglepő, találkoztam útközben több nagyon jó horgásszal, volt olyan, aki pergetve nem tudott még egy bugyli csukát sem fogni az elmúlt két hétben, pedig amúgy rengeteg halat szokott fogni. Volt, aki feederrel nem ért el gébeken kívül kapást sem. S ezek nem kezdők voltak. Sajnos most épp ez a helyzet. Megtanítja jobban megbecsülni a Duna adakozó arcát.
Órámra pillantva az utolsót dobtam. Trükközgettem, de alapvetően lassan tekertem, hogy lent maradjon, de nem volt érdeklődés most sem. Hát, majd tán legközelebb. Kiemeltem a... azaz kiemeltem volna a villantóm, csakhogy kölyökbalin koma rossz néven vette, hogy az ebédje más közegbe készül, és keményen lecsapott. Nem túl hosszú huzavona után a kezembe simult a fióka, hogy aztán pár fotó után újra riogathassa a saját testhosszához nem éppen ideális méretű zsákmányjelöltjeit.



   Mennem is kellett, de örültem, hogy felavathattam az ajándékot. :) Majd tán egyszer a patakomon, vagy itt, ha nem lesz ilyen döglött a víz, valami szebbet is elkapok velük. Mentem is haza dolgozni.


   Kora este értem le a partra. Hoztam magammal egy bő  kilónyi kaját csontival feldúsítva, ezt tömködtem a 100 grammos kosaramba. Egyik nyolcas horgomra sima csontiból került 6-8 szem, míg a másikra sajtaromásból ugyanennyi. Bevetettem őket, az egyiket közepes, míg a másikat nagy távolságra, a közepest dobálom mindig ugyanoda, amolyan "minietetést" létrehozva vele hosszabb távon. A távolabbi kosarába szorosabban tuszkoltam az anyagot, hogy kicsit lassabban oldódjon, ezzel keresgéltem. Általában így szoktam csinálni.
   Két üres óra után már igen erősen evett a méreg, hogy mégiscsak a patakra kellett volna menni, ott még rossz napokon is bele lehet futni 1-1 félkilós domiba legalább, és ott még soha nem betliztem. Bíztam benne, hogy a sötétedésben megindulnak a halak, de nem. De legalább gyönyörködhettem a mélykék égben, s tengernyi csillagában. Még a tejút is élesen kirajzolódott. Falun ez nagyon szép tud lenni, olyan tiszta a levegő...
   Már-már az összepakoláson gondolkodtam, de annyira azért mégiscsak sváb vagyok, hogy bekevert kaját nem dobok ki, gondoltam, kitartok még egy picit, hogy elhasználjam. Eközben beütött a baj... így ősz derekától annak végéig igen erős allergiás rohamok törnek rám, s egy ilyen lepett meg most is, egyik pillanatról a másikra érkezve. Nem részletezem, mi és hogyan folyt egybe és mennyire, de nem volt kellemes élmény. Látni szó szerint szine egyáltalán nem láttam, így szerencsém volt, hogy a feederem vége veregetni kezdte a lábam. Hohohó! 1-2-szer ugyan mellényúltam, de aztán csak meglett a nyél, bedörgöltem neki. Márna! Végre! Nem volt óriás, de bajszos kis kedvencem így is megörvendeztetett, noha könnybe lábadt s megdagadt szememmel vizuálisan csak otthon tudtam megcsodálni. Az első fotó után sajna a fényképezőm lemerült - valóban rég töltöttem fel, így sok választásom nincs, most csak ezt tölthetem fel. Amolyan kilós forma volt.


   Átmeneti vakságom miatt a következő dobás után megengedtem a fékemet épp annyira, hogy a nagy sodrás még ne húzza meg, de a kapás már megrecsegtethesse. Nem is kellett sokáig várnom, újabb torpedó-növendék érkezett, az előzőnek szinte ikertestvére. Róla már nem készülhetett kép, márnát meg elvből nem viszek haza, így otthon sem pótolhattam e mulasztásomat.
   Épp, hogy visszaengedtem, a másik botom fékje is recsegni kezdett. Megindultak rendesen így hirtelen! Odarohantam, nagy nehezen megkerestem a botot, s ahogy egy idős horgászismerősöm mondta mindig, besuberintottam. Ez is megvan! Érezhető volt, hogy ennek nincs bajsza, egy szebb dévér küzdött a horgomon. Szákolás után megcsörgettem nagyszüleim, hogy szükségeltetik-e esetleg a konyhára. Mivel épp költözés is lesz, s ott halászlével várjuk a vendégeket, kellett nekik, így hazavittem. Tökéletes a lébe kiegészítőnek. Otthon fotóztam csak, s mértem is, 1,4 kg-ot nyomott.
   Visszadobtam mindkét botot, s ezzel pont el is fogyott az etetőanyag, amúgy is haza kellett mennem, nem bírtam volna már sokáig, az allergia egyre vadabb lett. Elkezdtem összecsomagolni, s az egyik botom össze is csuktam. Épp összegumiztam a részeket, mikor 1-1 óvatos fékreccsenést hallottam. Odabotladoztam, bevágtam, s örömmel éreztem, hogy ismét szép hal állt bele lapjával a sodrásba, újabb nagy keszeg küzd a horgon. Nagyobb volt, mint az előző, ezekben a méretekben már igencsak szép hal ő is! Mint otthon kiderült, 1,8 kg volt, már súrolta a "lapát" kategóriát. :)


   Ő lett a búcsúhalam, nem dobtam vissza többet, etetőanyag nélkül amúgy is kevesebb esélyem lett volna, plusz már szinte haldokoltam. Pedig ki tudja, még lehet, hogy jött volna 1-2, hisz ez az egész fél óra alatt zajlott le. Otthon még gyorsan lefotóztam a dévér-párost, megmértem őket, majd a pucolást papámra bízva behúzódtam jó meleg kuckómba.


Megesett: 2015.10.09                          Írta: Schmidt Bence





2015. október 4., vasárnap

Bevándorlók útján

   Mostanában nemigen jutok ki horgászni. Az okok szerencsések, más elfoglaltságom akad, viszont kicsit azért mégis csak hiányzik. :) Kedvenc patakom egy, az általam ismert szakasznál lejjebb fekvő részét szerettem volna megvallatni. Csakhogy azóta ez lett a migráció egyik főbb útvonala. De azért kíváncsi is voltam, elmentem hát.


   Az egyik ok, hogy e kedves kis patakra nagyon ritkán jutok ki, hogy messze van. A környékemen egy sincs, ez a legközelebbi, amely horgászható. Vonattal, és még azon is átszállással tudok csak eljutni kedvelt helyeimre, így sok idő kell hozzá, nem lehet csak úgy meló után leugrani. Legutóbb az időjárás tartott vissza, azelőtt más aktuális teendő, de végre volt időm, elmentem hát.


   Van még egy probléma ezzel a vízzel, nevezetesen, hogy gyakorlatilag egy szabályozott U-medrű "csatorna" inkább, mint patak. Rettentő könnyen lehálózható, szinte minden általa érintett faluban akad 1-1 banda, akik gyakran végigmennek rajta, s alakja miatt gyakorlatilag teljesen le tudják nullázni. Így hát az esetek szinte felében ez van, ami így nekem pláne rizikós, hogy ilyen ritkán jutok csak ki.
   Mondanom sem kell, aznap is épp ez történt. Kora délutánra értem oda. Találkoztam egy népszerű placcon egy öreggel, aki beszédbe elegyedésünk után hamarost' a helyi kölyköket szapulta. "Horgásszanak inkább engedély nélkül, azzal nem tudnak komoly károkat tenni, de így... Tegnap este futottam velük össze, még szerencse, hogy épp akkor mentem már hazafelé, s így még meg tudtam fogni a csukám"
   Reggel óta ült kint, a megengedettnél több bottal, de kapása egy darab sem volt. Remek, jó előjelek.
   A horgászatra sajnos kár sok szót pazarolni. 3-4 km-es szakaszt jártam végig jó alaposan, egyetlen kósza rávágás nélkül. Innen nem messze legutóbb társammal rengeteget tudtunk fogni, és nem is kicsiket. De most semmi. Pedig aztán tényleg mindent végigpróbáltam a 00-ás körforgótól az 1-esig, feketére színezve és csillogósan is. Salmo Tinyt, Kenart Huntert, házi bogarakat, Hornetet, minitámolygót, fent húzva, lent húzva, lassan és gyorsan vontatva... de teljes betli fenyegetett. Aztán egy helyen végre megtört a jég, s a kis Tinyre komoly rávágással jelentkezett egy szűk 30-as domi. Fura, mert ő viszont nagyon éhes lehetett, torokra nyelte. Szerencsére sikerült komolyabb gond nélkül megszabadítani a szúrós falattól, és gond nélkül távozott.



   No, hát majd most megindulnak! - dörzsöltem a tenyerem.
Persze. Aznap egyetlen finom kis megtolásom volt még a kezdőpontomra visszatérve, amit egy kellemes méretű sügérre sikerült váltanom. Ezen kívül abszolúte semmi.



   Többen reménykedtem, de hát aznap ez jutott. Majd tán legközelebb jobb lesz, ki tudja. De így is megérte, sehol máshol nincs olyan szabadságérzetem, mint itt a parton sétálgatva. :)
   Szerencsére volt más fotótéma is, maga ez a szeszélyes kis víz, valamint ezrével repkedtek a szebbnél szebb pillangók. A képen jól látszik - vagyis épp, hogy nem látszik -, milyen nagy távolságot barangoltam be hal után kutatva, szinte már nem is látszik a falu, ahonnan elindultam.


 

   Sajnos vonathoz vagyok kötve, az meg fél hatkor már indul, utána több nincs. Az esti kapásidőt tehát nem tudtam megvárni most sem, hazaindultam. Vonatomra felszállva úgy helyezkedtem, hogy még indulás előtt láthassam a szomszédos vágányt, melyen végeláthatatlan szerelvények sorozata várakozott, ablakaiban keleti, déli arcok tömege. Gyerekek bámultak ki az ablakon. Tudom, hogy a migrációs probléma teljes egészét nézve nagyon komoly, de azért teszek fel egy-két fotót az ijesztő, brutális bevándorlóktól, akikről lassan már köztudott, hogy három fejük van és zöld bőrük.







Megesett: 2015.10.02                                 Írta: Schmidt Bence