Húszperces történetek...

A múlt héten elég jó kis patakpecát tudhattam magam mögött, domival, süllővel, balinnal, jásszal, de mivel aznap írtam meg az aktuális bejegyzésem, inkább eltettem szűkösebb időkre. Majd valamikor sorra kerül. A héten - egy fél órás márnázástól eltekintve, melyet a zord idő, s túl kevésnek bizonyuló ruhám miatt hamar feladtam - kétszer bő negyed órát horgásztam. Egyszer szürkület körül UL cuccal a gébeket vettem üldözőbe, míg egyszer egyéb okok miatt patakom felé vitt az utam, és ennyi időm volt csupán arra, hogy megdobáljam a kedvenc helyem...

I. felvonás: a Duna csúf "sügerei".

   Hogy miért is hívtam hívatlan kis barna migránsunkat a Duna sügerének? Gyakorlatilag ugyanaz a tápláléka, ugyanolyan módszerrel fogható pergetve is. Csak persze rondább, nem őshonos, jóval kisebb kihívás, kisebbre nő, kisebb sportélmény. De ha kevés ideje van az embernek, remek szórakozást tudnak nyújtani.
   Egy vízi alkalmatosságon állva fogtam neki a műveletnek. Kérdezhetnénk, miért nem süllőztem, vagy csukáztam, de a helyi kompos - aki gyakorlatilag minden nap rájuk próbál, nem is keveset, és remek horgász! -, két hete fogott utoljára. Ehhez nekem sok kedvem nem volt, ezért döntöttem az akciódús peca mellett.
    8-as jigfejre 2 centis kis twisztert húztam, leengedtem a fenékre, és finoman pöcögtetni kezdtem. Videót is lőttem róla gyorsan! Bár a második videón, párom gébpergetésében tán jobban látszik a módszer. :))) Ez utóbbi még szeptember elején esett meg, mikor semmi pénzért nem volt hajlandó jönni egy normális hal sem hajnalban, így ehhez a mentőövhöz folyamodtunk. :)

De a jelenbe visszakanyarodva nem is váratott sokáig magára az első kis békafejű, irdatlan nagyokat tudnak ám odasózni a műcsalinknak, sokkal hevesebb a kapása, mint a sügéré! Rövid "fárasztás" után fogtam kézbe, s szabadítottam meg a horogtól.
  

Az eseménysor gyakran ismétlődött. Minden dobásra volt piszkálás, gondolom javarészt az apraja lehetett, nem akadtak meg. Azért így is jött jó pár darab. :) A naplementével együtt már szinte nem is voltak csúfak.
Szinte.

II. felvonás: Mit tud a kedves patakom 20 perc alatt?

   Sikerült elhagynom néhány holmim a minap, de a facebooknak és a szerencsének köszönhetően meglett. A megbeszélt helyre igyekeztem, hogy átvegyem, azonban érkezésem után volt még úgy 50 percem a találkáig. A patak úgy negyedóra járásnyira van, úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem a pergetőbotom, pár gumihalat, aztán legrosszabb esetben sétáltam egyet.
   Nagyon csípős idő volt, ráadásul szürkület. Ahogy sejtettem, a patak az esőzés miatt nagy vízhozammal, sárosan száguldott medrében, de egy kiterebélyesedő gödörben csak lassan hömpölygött. Szélsebesen szétszedtem a botom, s feltettem egy frissen vett Savage Gear Cannibal Shad-et jó élénk színben.
   Bedobtam, belerántottam, hagytam visszahullani, majd újra és újra... egyszer csak odakoppintott valaki. Odavágtam, de semmi. Ki lehetsz? Újat dobtam, s pont ugyanott ismét odamaszatolt valami, de most már oda is ragadt. Meglepődve láttam, amint egy csodaszép sügér bukkan fel, vadul cikázva próbált szabadulni színes piercingjétől. Nem sokat sügereztem életemben, keveset is fogtam, eddig ez volt a legnagyobb, valamennyivel húsz centi felett lehetett. A kis mohó, hogy nekiment a 8 centis csalinak!

   Dobáltam tovább, de semmi. Nem is hittem benne, ez is csodaszámba ment. Volt még negyed órám. A következő 10 percben jó alaposan letapogattam gumimmal a gödröt és környékét, végül cserére szántam el magam. Ebből a fajta gumiból még egy színt rendeltem, a világossárgát, fluoreszkáló hatása miatt. Gondoltam ilyen sáros vízben pont jó választás lehet. Feltöltöttem a telefonommal, s magam elé lógattam. Furcsa látvány volt, ahogy világított a víz alatt, valahogy kételkedtem, hogy miért rontana neki egy ragadozó egy fluoreszkáló valaminek... bepottyantottam pár méterre egy akadó mellé, ahová eddig is már vagy hússzor dobtam. Hagytam volna lehullani, de nem ment. Rádobtam egy ágra? Belepöccintettem, mire vissza is rúgott a hal... Fejrázásaiból rögtön kiderült, ki a tettes. Kicsit kihasználta a nagy sodrást, vissza is tört párszor a fenékre, de végül csak szákomba tereltem a bő méretes süllőt. Olyan 35-6 centi körül lehetett, pataki szinten már egész jónak számít.
Lőttem pár fotót, majd visszaengedtem. Kettőt-hármat még dobtam, de aztán mennem kellett.

Csodás kis húsz perc volt. Az ilyen szerencsés horgászatokon látom, mennyire megéri megbecsülni a patak kincseit... Hosszútávon meghálálja azt. :)


Megesett: 2015.11.24.                                  Írta: Schmidt Bence

Márnadömping

   Általában egy, esetleg két márnát szoktam fogni éjjelente. Talán lehetne többet, több idő és pénz ráfordításával, de nekem ennyi bőven elég. A minap viszont viszonylag szerencsésen belehúztam a közepébe, s nagyon szép halakat sikerült fognom kedvenc helyemen...

   Későn értem le, fél 8 felé járhatott az idő, mikor botjaim már beélesítve várták a jelentkezőket. A horgon sajtaromás csonticsokor volt rövid előkén, 130-as kosaraimban sajtos-csontis etető. Kb. 20 dekányit kevertem be a horgászatomra.
   Kicsit hűvösebb volt az elmúlt heteknél. Csodaszép volt az Újhold, abban a fázisában dagadt épp, amikor nem csak a vékony kis "kifli" látszik, hanem mellette a teljes egésze is. Ennek egyébként komoly jelentősége van... Mindenkinek megvannak a dolgai, melyekben hisz, van, aki leginkább a légnyomást figyeli - biztos hasznos az is! -, van aki hőmérsékletet, én legjobban a Hold fázisait lesem. Mikor vékony "d" betűt formáz, akkor mindig több kapásom van, mint egyébként. Hogy mi az oka, nem tudom... de újra és újra bizonyítást nyer. Emiatt aznap is bíztam 1-2 bajszos jelentkezésében.
   Az első negyed óra telt csak eseménytelenül, s épp újra akartam dobni, mikor rándult egyet a botom, s utána fél másodpercnyi kihagyás után rángatózni kezdett. Be is vágtam, s a szokásos kezdeti meglepett forgolódás után fel is sírt a fék. Fülig ért a szám, szép márna volt a horgomon! Magasra tartott bottal fárasztottam, hisz - noha nem jellemző - akad 1-2 ág a mederben, amit néha megtalálnak. Szép lassan terelgettem, mikor valami megérintette a lábam.
   Odakaptam a tekintetem. Hohó, a másik bot lengedezik, azon is márna van! Odahúztam üggyel-bajjal, szerencsére az első már fáradni kezdett, így meg tudtam oldani, hogy azt bal kézzel tartottam. A másikon kilazítottam teljesen a féket, s kissé gyorsabban, kapkodva fárasztottam az elsőként jelentkező, már fáradó harcost. Végül megszákoltam az 55-60 centi körüli, tán szűk hármas csodaszép márnát. Egy pillanatig elgondolkoztam a fotón, vagy közös terítéken a következővel, de belegondoltam, hogy a másik is legalább tíz perces fárasztás lesz, így inkább búcsút intettem neki. Majd őt.
   Kézbe kaptam a jobboldali botom, szorítottam a féken, s csodák csodájára megtaláltam a kontaktust. Hosszú fárasztás következett, az előző testvére is lehetett volna, ismét combos marcit szákolhattam! Nagy nehezen megörökítettem - a vaku gyakran gyengélkedik -, megmértem, majd útjára engedtem az 57 centis márnát.

Szusszantam egyet, nem minden nap van az ember mindkét botján szép márna. Viccből még gondoltam is arra, hogy tán nem kéne mindkettő visszadobni, hátha van még, de azért csak így tettem.
Nem kellett volna.
Az előző jelenet szinte hajszálpontosan megismétlődött. Rángatózó bot, márna, fáraszt, másik boton is kapás, bevágás, fékkiengedés - első márna kiteker - ez valamivel kisebb volt, de így is szép, kettes körüli jószág - gyorsan vissza, másik bot megfog, kontaktuskeresés, kiteker, fotó, mérés, vissza. 62 centi, biztosan meghaladta a három kilót. :) Egy vízalatti portrét is megejtettem vele, valahogy így érezhet egy csonti, ha ránéz őkelme... :)

El sem hittem, mi van itt. Kisebb márnákkal egyszer volt már hasonló, de ekkorákkal még nem. :) Innentől csak egy botot vetettem be, nem akartam több burleszk jelenetet.
A dömping azonban csendesedett. Indulás előtt még beköszönt egy újabb hármas forma, természetesen ő is mehetett haza fényképezkedés után. :)

   Lassan hazaindultam, 9 óra is elmúlt már. 5 márnát sikerült másfél óra alatt partra terelnem, nagyjából két kilótól szűk három és félig. Ennyit még sosem fogtam egyszerre. Tehát újabb rekord, újabb csodás, novemberi rekord... Köszönöm, Duna!


Megesett: 2015.11.16.                        Írta: Schmidt Bence

Örömpeca a patakon - új házirekorddal!

A november eleje számomra csodálatosan alakult. 4 alkalommal voltam horgászni, s a kevés vízparton eltölthető idő ellenére szerencsém volt, mindegyik alkalommal fogtam halat, és ami fontosabb, mindkét kedvenc halfajomnál megdöntöttem az eddigi csúcsom! A múltkori cikkben megírt hetvencentis márna után már nem hittem, hogy tartogat még valamit nekem a november, de tévedtem...

  
   Gyönyörű őszutónk van. Maradt még szabadnapom, úgy gondoltam, mikor vegyem ki, ha nem novemberi 23 fokban? Annak ellenére hogy a patakunk még mindig nagy, hiszen tavakon folyik át, melyek még a 3 héttel ezelőtti nagy esők óta is engedik le a vizüket. Ez az oka annak, hogy pár hét csak szinte egy évben, hogy rendes, beállt vízben horgászhatunk benne - akkor viszont kánaán van. Azon kívül 1-2 domit, esetleg süllőt el lehet csípni, az igazi dömping a nagy zavaros vízben ritka.
   Az igazat megvallva nem is pergetni készültem elsősorban. Meglepetésemre azonban a parton összetalálkoztam horgászbarátommal, aki szintén akkor érkezett, s már be is csapott egy fél kiló körüli domit! No, ennek fele sem tréfa, csak rápróbálok én is. Feljebb mentem, lepakoltam, beetettem az úsztatásra kiválasztott lassabb sodrású placcot, majd egy szál UL bottal és egy oldaltáskával elindultam lefelé. Olyan szakaszon kezdtem dobálni, s barátom is, mely még nyári, sokhalas pecáknál sem adott soha 1-2 halnál többet. Körforival kezdtem, nem kellett nekik. Nagyon sütött a nap, csillogott a víz, tán azért nem... Pedig ez itt mindig az etalon, sóhajtottam is, hogy ha ezzel sem jön, mással sem fog. Aztán a szép lassan magát kedvenc műcsalimmá kinövő fekete Salmo Tinyt kapcsoltam a karabinerembe. Első dobásra kopp, meg is van a domi! Nem volt nagy, olyan húsz centis.

   Haladtam tovább. A rövid szakasz aljától jött társam, így kb a közepéig terveztem bandukolni, mielőtt úsztatni kezdek. 1-2 beállót követően a part mellé ejtett csalin alig tekertem 1-2-t, már meg is kaptam az odacsípést. Az előző ikertestvére volt, ugyanúgy épp, hogy megakadt, látszott, hogy hiába esznek ma, óvatosan teszik azt. Nem sokkal később végre érkezett egy igazi bumm, heves védekezéssel, és az itt jellemző jó félkilós halhoz tartozó buksi fej pislantott ki a vízből. Gyönyörű példány volt, 30-32 centi lehetett. Neki is szájszélbe, sőt, kicsit kívül akadt a horog. Érted jöttem! :)

   Én úgy érkeztem a patakra, hogy ha egy kis kárászt fogok, már boldog leszek. Így az első domi után már úgy gondoltam, ha ennyi lesz, akkor is szép napom van, ezután meg már fülig ért a szám. Összetalálkoztunk társammal, így tovább nem mentem. Ő is 3-at fogott, szinte pontosan ugyanolyan méreteloszlásban! Visszaballagtam otthagyott cuccaimhoz, reménykedve, hogy beért az etetés. Megszórtam még pár szem kukoricával és egy laza maroknyi etetővel, s finom, Mosoni Horgásztól kapott úszóval, spiccbottal úsztatni kezdtem. Igyekeztem közel tartani a nádhoz a szerkót, ott lassabb a víz. Nem sokat kellett várnom, hamar elkezdett bukdácsolni, az apró horgon felkínált három szem csontit egy apró kárász kívánta meg. Ekkor furcsa események sorozata történt. Megcsúsztam, a hal kiugrott a kezemből, egyenesen egy gém szájába, aki igyekezett átrepülni vele a patak felett, de nem tarthatta jól, így ezüstkárászunk visszazuhant a vízbe. Ez a hiteles történet. Még szerencse, ugyanis visszaengedni már nem szabad... Azért elképesztő törvények vannak. Igen, valóban nem őshonos faj, tán még invazív is. És? Tehet ő róla? Nekünk nem tetszik, mert nem illik bele a honos faunába, dobjuk hát hátra az erdőbe. Akkor talán inkább ne telepítsük őket tavainkba például, ebben a patakban is azért van belőle elég, mert rengeteg szökik ki halas és horgásztavakból... magyarán ide is az ember tette.

   Az úsztatásról készült képek sajnos homályosak lettek, mivel a gépem belülről kicsit bepárásodott. Bosszankodtam egy sort, bár akkor még nem tudtam, mire fog kelleni, s hogy szerencsére addigra meggyógyul...
   Kis szünet után újabb érdeklődő jött, egy kis bodri személyében. Ő is amnesztiát kapott. Jött még egy hullámban két tenyeres kárász - még szerencse, hogy mindkétszer arra repült egy ügyetlen gém -, majd egy kölyökbalin kapta el a lehulló csalit. Eztán megálltak.

   Próbálkoztam még kicsit, közben egy fenekező is bent volt, egy bokor elé dobva. Akasztottam valami szebbet, jobb kárász, vagy domi lehetett, de lemaradt. Hiába próbálkoztam utánetetéssel, nem jött már semmi, az időm pedig fogyott, kora délután haza kellett mennem. Még kicsit üldögéltem, s közben fejem felett egy hollópár repült el, egy szemközti ágra telepedtek le. Eddig csak életemben egyszer láttam még, nagyon méltóságteljes madarak, kevesen tudják, de az egyik legokosabb állat a Földön!
   Gondoltam, visszafelé újra dobálózom kicsit, noha ez azt a szakaszt jelentette, amin végigmentünk már. Összepakoltam, rövidnadrágot húztam, nem lehetett már máshogy elviselni a hétágra sütő nap sugarait. Úgy terveztem, hogy elsőként háziwobimmal próbálok halat fogni, hadd legyen felavatva. A Salmo BT mintázata lett egy Hornetre hajazó formára ragasztva. Teljesen eredeti! De hát annyira megtetszett ez a szín, hogy el kellett készítenem a mélyebben járó, agresszívebben verető verzióját, mivel nálunk a boltban nem volt... kipróbáltam, nagyon szépen jár!

   A reggeli sikerek mintájára a partot dobáltam, de 2-3 beállónál sem jött semmi. Már épp lecseréltem volna, mikor egy eltévedt suhintás nyomán a patak közepén landolt. Alig tekertem tán kettőt, már érkezett is a rávágás, s ismét egy gyönyörű, 24-5 centi forma domi nyargalászott a zsinór végén. Soha jobb avatást!

   Egy ideig még dobáltam vele, de aztán inkább visszaváltottam a kedvenc Tinymre, még bizonyítania kell jobban a sajátnak ahhoz, hogy annyira megbízzam benne, mint eredeti színkódú, felszíni változatában. És az én észrevételem szerinte kevéssé a csali a fontos a pergetésben, mint a bizalom abban a bizonyos darabban! Haladtam tovább, fogtam még egy kicsit, s szép lassan egy összeszűkülő, gyors részhez érkeztem. Ezek a helyek nyáron biztosan adták a félkilósakat, de eddig ma nem sikerült semmi. Rápróbáltam, semmi. Már épp álltam volna tovább, mikor elveszettnek tűnő ötletem támadt. Kisebb, lassabb víznél jó domis módszer a túlsó part dobása, s a csali sodortatása, ám ilyen sebes folyásnál, ráadásul összeszűkülő résznél értelmetlennek látszott a dolog. Azért megpróbáltam, mert a környék egyik legnagyobb vízre hajló bokra itt volt. Lendült a pálca, hajította a kis Fekete Tigrist.
   Ekkor egy tizedmásodpercen belül kétszer lepődtem meg. Az első, hogy mennyire tökéletesen sikerült a dobás, a vízre omló ágak alá, de fél centire az elakadásról. A második, hogy utánavillant valami. Épp azon merengtem, hogy kár, hogy elvétette végül, pedig nem lehetett apró, ebben a sáros vízben sosem láttam még szinte a támadó domit, pláne a túloldalon, mikor egyszer csak olyan irgalmatlan rávágást kaptam, hogy a kemény botom is tövig hajlott, a fék is megreccsent, bevágni már nem kellett... megkezdődött a csata, mögötte bokor, alatta nagy kő, tartottam hát, ahogy tudtam, de azért csak felsírt a fék, beférkőzött az ágak alá... szerencsére azonban kijött, s lassan a vízfelszínre kényszerítettem...

   Egy ideig még küzdött, de azért lassan csak megszákoltam a kiló körüli Domolykót. Egy éve kezdtem el űzni őket, 30-32 centi fölé még nem jutottam. Ezen a vízen utóbbi elég gyakori, de nagyobb kategória nagyon kis számban képviselteti csak magát. Remegő kézzel fektettem a fűbe, s mértem meg, 38 centi hosszú volt, minden bizonnyal legalább egy kilós lehetett. Talán picit még több is, ki tudja... csodálatosan szép hal, a kedvenc fajom. Rá vártam egész évben. :) Készítettem pár fotót, majd útjára bocsájtottam őt is.

Remegő lábakkal haladtam tovább rohamtempóban, egyrészt mert háromnegyed óra múlva jött a busz, másrészt, mert a szakasz aljától jöttek megint hárman. A továbbiakat nem ragozom túl, még négy domolykót sikerült fognom 100 méteres, már átjárt szakaszon, 20-tól 30-32 centiig. Olyan is volt, hogy egy helyről egymás után kettő jött, pedig az itt nem jellemző. Az egyik meglépett még a fotó előtt, minden bizonnyal szégyenlős lehetett. :) Illetve az utolsó dobások egyikével megakasztottam egy halat. Azonnal felszínre jött, s ott csapkodott, vöröses úszóit megmutatva. Jász! Még sosem fogtam itt, társam is csak egyet! Jó 30-40 dekás lehetett. Azonban még mielőtt megmeríthettem volna, kirázta a szájából a szúrós falatot... kicsit sajnáltam, hogy nem színesítette fotótáram, de túlzottan egy ilyen nap után nem szegte kedvem... :)

Csodálatos nap volt, szinte hihetetlen, nagyon váratlanul ért! Imádom ezt a kis vizet, mindig tartogat valami meglepetést... Ha minden jól megy, jövő héten újra megyek!





Megesett: 2015.11.12.                           Írta: Schmidt Bence
                                                             Lektorálta: Kiss Viktória

Életem márnájának története - apró extrákkal...

   Kuksolok a sötétben, semmi zavaró hang, csak a folyó, a természet neszei. Feszült várakozás, bármikor jöhet a márna. Mostanában főleg a kiló körüliek jönnek, őket várnám vacsoravendégnek. Természetesen én nem, csak ők vacsoráznának, a lánc nem folytatódik felfelé. Kis szél kerekedik, a gyenge fényekben látni, ahogy a pára csomókban szökik szét ezerfelé ijedtében. Felhúzom a kapucnim, s szorosabbra fonom magam köré a kabátom. Majd' megfagyok, lassan menni kéne, de nehezemre esik, hisz akármikor jöhet a várva várt hal, a ködös november ajándéka...

   Ilyenkor már minden hal ajándék. Valamiért nem is járnak már, csak 1-2 elvetemültebb sporttárs. Pedig a márna még ilyenkor is eszeget. Persze kicsit több szerencse, és jobb helyválasztás kell már hozzá. No meg az éjszaka.
   Szereztem potom pénzért egy fényképezőgépet, melyet gyakorlatilag nekem terveztek. Vízálló, hisz víz alatti felvételekre tervezték, ejtésre törhetetlen. Pont ez való az én kezembe, tán még én sem tudok kárt tenni benne. Ennek okán elhatároztam, hogy a héten 2-3-szor is kimegyek este, hátha kipróbálhatom. Nyilván nappal lenne az igazi, de akkor még meló van. Azért remélem, hogy majd arra is sor kerül a közeljövőben. :)
   Otthon szokás szerint bekevertem némi olcsó sajtos, csontis kaját, ami elég egy másfél órás pecához. Egyharmad zacskót. Nálam egy horgászat ennél többe sosem kerül. :) Bepakoltam a botjaim, s letekertem megszokott helyemre, reménykedve, hátha nem tűntek még el onnan.
   Jobboldali botomra sajtaromás csonti, míg a baloldalira sima került, mindkettőre 8-10 szem. A baloldalin patron, a jobboldali szemközti fényforrás előtt, így jól látható a spicc. A széket ilyenkor precízen beállítom, hogy a legjobbak legyenek a látási viszonyaim. Lecsüccsentem, s a szákomért nyúltam, hogy kinyissam. A szemközti fényforráshoz képest jól beállított pozícióm miatt a szemem sarkából láttam, ahogy belevág a jobboldali botomba a villám. Azonnal visszafordultam, s szememet a megmerevedett botomra szegeztem, hisz tudtam, hogy ez efféle kapások amolyan heves rávágások, és sokszor szokott lenni 1-2 másodperc szünet, míg elkezd bólogatni a bot. Most is így történt. Beemeltem.
   Az első pillanatok sokszor trükkösek lehűlt vízben. A hal csak súllyal forgolódott, ahogy az lenni szokott, lehetett akár nagyobb dévér, kisebb márna, nagyobb márna... ilyenkor csak tartom a botot és lazítok a féken... ha dévér, akkor szép lassan csökken a súly, és elindul kifelé a hal... De ez nem az volt. Egyszer csak elindult a nyers erő, durván rángatva törtetett befelé, sivított a fék. Túl sokat nem ment, megállt, de lehetett érezni az élő erőt. Percekig szinte csak egy helyben kevert, s mikor pár métert közelebb csaltam, már tört is ki újra. Nagyon sokáig tartott a huzavona. 10 perc is eltelt, mire elkezdett lassan kifelé jönni. Akkor is csak nagyon óvatosan húzhattam, kezemet végig a féken nyugtatva, akármelyik pillanatban érkezhetett egy rövid, de annál elemi erejűbb kitörés. Negyed óra biztos, hogy eltelt, mire a part közelébe ért, s először sejlett fel a lámpám fényében. Nem láttam, pontosan mekkora. Biztos, hogy szép, de hogy hármas, négyes, esetleg még nagyobb, nem tudtam. Mikor már kezdett veszteni az erejéből, s feljött a víztetőre, megdobbant a szívem, gyönyörű volt.
Végre felfeküdt, s belevezettem a szákba. Ez olyan szép Marci, hogy szinte már Márton. Jött is rögtön a kisebb probléma. Ilyen gyönyörű halat nem akartam letenni a homokba, de egyszerűen nem értem át a tarkóját, muszáj volt - rendszeresíteni fogok eztán valami rongyot. Készítettem egy-két fényképet, túl sokat nem akartam, önkioldósat sem, eleget volt szárazon. Megmértem... kereken 70 cm! Nem szoktam mérlegelni, de eddigi legnagyobbamat egy kedves sporttárs megmérte, 69 centi volt, és 4,2 kg. Ez annál jóval kövérebb, kifejezetten duci jószág volt, emiatt minden bizonnyal súlyosabb. bár ez csak otthon tudatosult bennem, a parton csak bő négyesre becsültem. De tán ütötte a négy és felet is. Kivételesen kicsit sajnáltam, hogy nincs mérlegem... :)

   Óvatosan megfogtam, s éltetőelemébe helyeztem. Nagyon elfáradt, minden erejét beleadta a szabadulásba. Kellett neki legalább egy bő perc, míg áramoltattam a kopoltyúján a vizet, s magához tért. Közben igyekeztem az elengedésről, és víz alatti videót készíteni, de még tanulni kell, és nem éjjelre tervezték. :) Azért felteszem. :) Talán jobban érzékelteti a méreteit, mint a kép.

   Végül csak elúszott, méltóságteljesen tűnt tova a titokzatos sötétségbe. Sokáig dobogott még a torkomban a szívem...

* * *

   Másnap is lejöttem. Addigra már kicsit tanulgattam az új gépet, ki szerettem volna próbálni. Az első óra azonban néma csendben telt el. Gondoltam egyet, s az egyik botomon a 100 grammos ólmot 130-asra cseréltem, hátha nyerek vele még pár métert a kevesebb görgés miatt. Próbálkozásom siker koronázta, ahogy beállt, már rángatózott is a pálca... megvan! El sem hittem, de a tegnapihoz hasonló erő húzott vissza a túloldalról. Hosszú percekig tartott a viaskodás ismét, mikor egyszer csak megkönnyebbült a szerelékem... kiakadt a horog. Ma ő győzött. Visszadobva ismét keveset kellett várnom, újabb márna, bár ez jóval kisebb volt, könnyebben jött, nem nagyon futkározott. És megint elment. Pedig ugyanazzal a horoggal voltam, mint eddig, tán a plusz súly miatt ül kevésbé a bevágás, ki tudja...
   A harmadik azonban már rendesen akadt. Ez sem volt nagy, de jó erőben volt. Tarkón ragadtam, szűk másfél kilóra taksáltam. Lőttem 1-2 képet, majd a víz alá helyezve munkába fogtam kis fényképezőm.

   Nem is sikerült olyan rosszul! Ezt követő bejegyzéseimben igyekszem majd tovább fejleszteni ezt a tudást, hogy minél látványosabb elemekkel kísérhessem majd írásaim. :) Lehet, hogy ez tavaszra tehető majd csak inkább, függ a márnák, s az időjárás, s kedves patakom kedvétől is, hátha egyszer végre lemegy majd.
   Más aznap már nem jött, nem is maradtam sokat. Ennyi volt hát életem legnagyobb márnájának története. :)

Megesett: 2015.11.2-3.                                   Írta: Schmidt Bence

Őszi életkép

   Ősz derekától a nap korai hanyatlása miatt a nappali horgászat lehetősége - UL pergetés, patakos cserkelés, egyebek - számomra munka, s a betáblázott hétvégék miatt megszűnik, így a késő őszi időszakot nálam jellemzően az esti, éjjeli horgászatok jelentik. Így volt ez a múlt héten is, melynek derekán egyik este leugrottam kedves közeli, viszonylag sekély szakaszomra, reménykedve, hogy maradt még rajta valami a gyorsan hűlő víz ellenére...

  
   Nagyon hidegek már ilyenkor az éjjelek, kétszer is meggondolja az ember, hogy egy átdolgozott nap után kimenjen-e. Kedden hamar végeztem, így némi pihenés után felhúztam több réteg ruhát mindenhová, kesztyűt, sapkát, s útnak indultam.
   20-30 dekányi epres, csontival dúsított anyagot vittem csupán - száraz tartalék mindig van, ha maradni akarnék. Egy-másfél órára bőven elég. Száz grammos kosaram messze landolt a mederben, és sajtillatú csontik várták az érdeklődőket. Másik botomat közelebb vetettem be, s nagyobb horgára két szál nagy harmatgilisztát tűztem, hátha ahhoz van inkább gusztusuk.
   Kezdetét vette a várakozás. Az őszi esték mindig csodaszépek, lassan gyülekezik a köd, de azért elviselhetetlen hideg még sincs. A sötétben történő horgászat számomra azért érdekes, mert hiába tűnik úgy, hogy esélytelen az egész, bármelyik pillanatban érkezhet egy csapat - vagy nem. Ami legjobban tetszik benne, az a gébek teljes hiánya. Idegesítő, mikor csontival gyakorlatilag nem is lehet horgászni miattuk...
   Aznap este úgy tűnt, nem jön semmi, már az indulást tervezgettem, s pakoltam össze a cuccaimat, mikor a szemem sarkából kiszúrtam a lengedező spiccet. Hohó! Odavágtam, megvan. Érezhető volt rögtön, hogy dévér van a horgon, lapjával beállva, rugdalózva védekezett. A rendkívül húzós víz vele volt, de hamar elfáradt, s onnantól könnyedén siklott szákomba. Valamivel másfél kiló alatti volt. Örültem neki, én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ha akár csak egy kicsit is normálisabb halat fogok, már elégedett vagyok. :)

Boldogan üldögéltem újradobott botjaim mögött. Leginkább csak a belső botot néztem, hátha több is van, ahonnan ő jött. Azon van a patron, a másikat úgy szoktam megoldani takarékossági okokból, hogy egy szemközti fényforrás elé helyezem a spiccét. Mivel nem őt néztem, vélhetően figyelemhiányban szenvedhetett, ugyanis arra lettem figyelmes, hogy valami kopog. Odapillantva láttam, hogy a nyél el-el emelkedik a földtől, gyorsan oda is ugrottam. Megvan! Ő már bajszi volt. Kellemesen rohangált, noha érezhető volt, hogy nem életem márnája van a horgomon. Kint a lámpafényben még meglódult egyszer, de aztán a szákba került, majd kezembe simult a kiló körüli Rózsás.

   Maradtam még tíz percet, de a kezem a vizes halak fogdosásától már szinte jéggé dermedt, még ha az adrenalin szolgáltatott is egy kis meleget belülről. Összecsomagoltam, s elindultam haza.
   Jelenleg a szabadidőm többségét szerencsére kedves barátnőmmel tölthetem. S ha így nem is a parton, hanem akár csak egy parkban, de az őszi hangulat, mint mindenkit, engem is mindig megragad. :)

Megesett: 2015.10.27.                                Írta: Schmidt Bence